2009. február 9., hétfő

A legmenőbb macska


Érdekes riporsorozat első része jelent mg a napokban a www.sailinganarchy.com - on. Hobie Alter, a Hobie Cat alapítóját kérdezik sikereinek titkáról.



 



 


SA [Sailing Anarchy]: Mindenek ellőtt szeretném megköszönni, hogy időt szakítasz erre az interjúra. Tudjuk, hogy az utóbbi időben nem foglalkoztál vitorlázással, úgyhogy ez most egy igazán nagy lehetőség valamennyi olvasónknak.





HA [Hobie Alter]: Nos, nem rossz egy kicsit nosztalgiázni...





 


SA: Most vagy 75 éves, ugye?





 


HA: Igen, 75. Gyorsan itt van az, hidd el nekem!





 


SA: És most igen messze élsz az óceántól?





 


HA. Igen, egy ideig Idaho - ban éltünk, valóban elég messze. Aztán főleg télen Palm Desert – ben, egy golf pályán. A valódi lakhelyünk azonban Seattle közelében Orcas Island.





 


SA: Ami inspirált bennünket abban, hogy megkeressünk, az igen magas üzemanyag árak és a komoly recesszió. A vitorlázás történek egy olyan alakja vagy, aki a mostanihoz hasonló nehéz időszakban képes voltál létrehozni valami. Forradalmasítottad a vitorlázást, új lendületet adva a dolognak, és mindezt az USA történetének egyik legkeményebb időszakában. Szóval, hogyan tudtál boldogulni a 70-es években, növekedő pályán tartani a Hobie Cat – et, és ennyire megerősíteni a márkát?






 


HA: A recesszió és az olajválság tulajdonképpen kapóra jött nekünk, noha annak idején ezt nem gondoltuk így. Abban az időben kezdtek egyre jobban menni a dolgok. Annyira, hogy nem tudtunk elegendő hajót gyártani. Amikor aztán komolyabbra fordult a gazdasági válság, legalább utol tudtuk érni magunkat, időre tudtunk szállítani, és teljesíteni valamennyi rendelést. Nem jó érzés, ha mindenki a te termékedet szeretné megvásárolni, amikor te képtelen vagy eleget gyártani, mert jön majd valaki, aki gyárt majd helyetted!





 


SA: Kihasználtad-e, vagy hangsúlyoztad-e valaha az olajválságot a marketingben? Tudod, valami „Vitorlázz, az ingyen van!”, vagy valami ilyesmi?





 


HA: Nem, nem igazán. A dolgok egyszerűen csak mentek a maguk útján. Mi csak csináltuk, amihez értettünk, gyártottuk a Hobie Cat-eket.





 


SA: Értem. Ezek szerint már a krízis előtt megerősödött a cég. A fenébe, pedig azt hittem volt valami csodaszered…





 


HA: Nem. Mi csak próbáltunk növekedni, ahogyan csak lehetett. Eleinte, 1968-ban, amikor az első hajóinkat gyártottuk, nem sokat agyaltunk ilyesmin. Egyszerűen csak dolgoztunk, pénz kerestünk, hogy tovább tudjunk lépni. Aztán bevettünk egy partnert, aki kölcsönt vett föl, később pedig részvényeket bocsájtottunk ki. A jól csinálsz egy üzletet az pénzt hoz, és a partnerem, Mark Hendrickson jó volt a pénzkeresésben, jól haladtunk. De aztán elkövettünk egy hibát – a részvény kibocsájtást – ami hozott ugyan némi pénzt, de aztán rengeteg fejfájást okozott.







 


SA: Miféle fejfájást?



 


HA: Egyszerűen túl kicsik voltunk még hozzá. A problémák és a fejfájás: az emberek próbálták elmagyarázni nekünk, hogy csináljuk az üzletet. Eljutottunk addig a pontig, amikor ott voltam az igazgatósági ülésen 5 másik fickóval, akiknek a lába a zuhanyon kívül még soha nem ért vízhez, és osztották az eszet, hogyan tervezzünk hajókat, én pedig képtelen voltam megcsinálni, amit kitaláltak. Egy 25 lábas hajót akartak, amiben aludni is lehet, egy 25-ös kabinos katamaránt. Aztán találtak néhány fickót Floridában, akik azt mondták, meg tudják csinálni, meg van a tervük is.





 


SA: És aztán, mi történt?





 


HA: A fickó a tervvel – a nagy mutatványa az volt, hogy az ő cége építette a cigaretta hajót – ott volt a szobában velünk, és kiterítette a 25-ös vázlatait. Ott magyarázta: „itt van a kapitányi kabin, itt a konyha, és így tovább…”. Ekkor rámutattam a tárgyaló asztalra, ami mellett ültünk, és mondtam a fickónak, hogy ez az asztal egy kicsivel nagyobb, mint a te kapitányi fülkéd és a konyhád. Talán üljünk be mindannyian ide alá, és ott beszéljük tovább az elrendezés részleteit. De nem ért semmit az érvelés, mentek előre, és megépült a hajó. Igaz történet.





 


SA: Szóval részvénytársaságként nem működött a dolog. Mi következett ezután?





 


HA: 76-ban eladtuk a Coleman-nak (Szabadidős társaság), és a fickó, aki vitte, értette a dolgát. A legtöbb cég, amikor fölvásárol egy másikat, mindent meg akar változtatni, de a fickó meghagyta a működő rendszert. Jó vitorlázó volt és jó versenyző, a Coleman pedig hagyta őt dolgozni. Remekül működött a dolog, igazán remekül. Később a Coleman eladta egy Texas-i fickónak, Tony-nak – elnézést kérek, de elfelejtettem a vezeték nevét – de ez már nem ment annyira jól. Hobie Cat vitorlázók voltak, tetszett nekik a dolog, de nem volt túl jó érzékük az üzlethez, és volt néhány egyéb problémájuk is, így aztán eladták néhány St. Louis-i fickónak, akik most is tulajdonosok még.





 


SA: És aztán hogyan kerültek a gyerekeid ismételten a képbe?








 


HA: Nos, nem teljesen ez történt. A Hobie márkanevet tulajdonképpen mindig is megtartottuk szörföknek, ruházati termékeknek, görkoriknak és napszemüvegeknek, és csináltunk egy céget, ami ezekkel foglalkozott illetve a márka jogokat kezelte.





 


SA: Köszönjük a cég történetének felelevenítését, most jönnek az igazi kérdések! Gondolod, hogy a márka sikerének oka a hajók jó teljesítménye és könnyű kezelhetősége, vagy a versenyek utáni partik és az életérzésre irányuló promóció?





 


HA: Azt gondolom, a sikernek több oka van.  Vannak nagyobb, gyorsabb, jópofább hajók. Sőt, nekünk is vannak nagyobb, gyorsabb, jópofább hajóink, de a 16-ost nagyon elkaptuk, és ez volt mindennek a kulcsa. Ha ajánlani akartam egy hajót valamelyik barátomnak és a feleségének, akik vitorlázni akartak, és esetleg versenyezni is, ott volt a 16-os. Könnyű, nem túl drága, nagy osztályban lehet vele versenyezni, és a feleségeddel vagy a fiaddal együtt tudsz menni a versenyeken. A Tiger és a hozzá hasonló hajók lényegesen sportosabbak, de a 16-os tökéletes a tömegeknek. A modernebb versenyhajókon – hacsak nincs egy nagyobb fiad – egy csomó hasonló fickóval versenyzel együtt. A 16-oson viszont mondjuk a feleségeddel, így együtt töltitek az egész hévégét. Pont ez az, amit a hajó csinált, összehozta az embereket. Hallottad, hogy most volt a 40. évfordulója?





 


SA: Igen, hallottunk róla. Milyen volt?





 


HA: A partin nem hittem a szememnek. Tele rengeteg emberrel, akit már nem láttam vagy 40 éve. Az emberek, ha vitorlázzák még a hajót, ha nem, még mindig valami féle „Hobie Cat személyiségek”. Szóval visszatérve a korábbi kérdésre, valójában ez a szemlélet az, ami mi segítettünk világra hozni, aztán maguk az emberek tovább vitték a dolgot. Tudod, hogy van ez, rengeteg órát kell vitorláznod, hogy befogadjon a „Vitorlás Társadalom”. Amikor eleinte vitorlás versenyezni kezdtem, azt gondolta, szörnyű egy sport ez az egész.





 


SA: Miért volt szörnyű?





 


HA: Hát - mindenekelőtt - tagja kellett, hogy legyél egy Yacht klubnak, ez már önmagában nem volt egyszerű. Aztán, ha végre versenyezhettél, de mondjuk hozzáértél valamelyik bójához, vagy valakivel szemben szabálytalankodtál, mehettél haza. Vagy várhattad az óvástárgyalást, mi lesz a vége. Semmiképpen sem volt egy barátságos dolog, legalábbis én azt gondolom. Így aztán bevezettük a 360 – as szabályt, és azt gondolom, ez volt a legjobb, dolog, amit valaha is tettünk. A versenyzéshez jó szabályok kellenek, és alapvetően voltak is jó szabályok, de hogy egy pályajel érintéssel miatt dobnod kellett az egész versenyt, ez valami olyasmi, mintha fociban egy bedobás miatt az egész csapat vonulhatna az öltözőbe, és aztán haza.





 


SA: Korábban hallottunk néhány történetet a 360-as szabály eredetérők. Szóval ez a Te ötleted alapján terjedt el ?





 


HA: Hallottuk, hogy néhány osztály kísérletezik vele, talán a Penguin osztály, nem tudom biztosan. De valóban, mi hoztuk be, és rengeteget kaptunk miatta. A legtöbb versenyünkön önállóan rendeztük, de volt néhány amit a Jacht klubbokkal közösen. Ott a fickók persze mondták a magukét, hogy „nem vagy Isten, hogy változtathasd a szabályokat!”. Mondtam ok, ok, nem vagyok isten, ez az ami biztos. Végül aztán meg tudtam győzni őket, hogy használjuk a 360-as szabályt.





 


SA: A legtöbb sportban jelenleg is ott van ez a merevség, de általában nem jellemző ez a katamaránosokra. Gondolod, hogy a Hobie forradalomnak van valami köze ehhez a nyitottsághoz?





 


HA: Hát biztosan, bár az efféle dolgok már jóval előttünk ott voltak… Nat Herreshoff Amaryllis nevű katamaránját már a 19. században eltiltotta a New York Jacht Club a versenyzéstől. Egyszerűen nem tudták elfogadni. Annak idején, amikor mi kezdtük, a katamarán vitorlázás rajongói a vitorlás klubokban próbálták népszerűsíteni a sportágat, és olyan emberekkel dolgoztak együtt, akiket ez az egész nem nagyon érdekelt. Amikor mi elkezdtünk forgalmazókat keresni, hamar megtanultuk, hogy a hajó dealer-ek nem a mi embereink.







 


SA: Nos, akkor hogyan?





 


HA: A Houston Boat Show volt az első kiállítás, amin részt vettem, 9 hajót adtam el ott a hétvégén, vélhetően többet, mint bárki más ott közel-távol. A kiállítás kezdetén beszéltem ott egy fickóval, ő volt az egyik legnagyobb hajó-forgalmazó a környéken. Nem adott nekem 8 percet, hogy megnézze a promóciós videómat, különben végig ott volt a standján mellettünk. Aztán csak figyelte az eseményeket a standunkon, és végül odajött, hogy szívesen forgalmazná a katamaránjainkat. „OK, nagyszerű”, mondtam a fazonnak, „Mennyit akarsz rendelni?”. „Hát, kezdjük eggyel”. Nem hittem a fülemnek. Most adtam el 9-et itt a szeme láttára.

De aztán találtam egy srácot, akinek zeneboltja volt, de akart valami izgalmasat csinálni, fejébe vette, hogy Hobie dealer lesz, mingyárt rendelt is 7-8 hajót. Beszéltünk kicsit a versenyzésről, meg hogy mit hogyan csináljon, mondtam, hogy segítek neki a promócióban is. Nem tudott túl sokat a vitorlázásról, de csinálta, és végül igazán sikeresek voltak. Amúgy a 9 emberből aki ott a kiállításon hajót vett tőlem, a későbbiekben 7 Hobie kereskedő lett. Szóval, elég rendhagyó módon mentek ezek a dolgok nálunk.



 




SA: Értem, ezek tehát az első lépések Kalifornián kívül. Hogyan szerveztétek a bajnokságokat?






 


HA: Az első évben mi vittük az egészet. Regionális bajnokságokat szerveztünk, a győzteseket pedig elhívtuk Kaliforniába, az országos bajnokságra. Ha jól emlékszem, 5 embert hívtunk 5 régióból. Ez manapság már nem lenne ez nagy szám, de akkoriban annak számított. San Diegóban 15 hajó jött össze egy jó kis bajnokságra, remek sajtója volt a versenynek. megcsináltuk a következő évben is, de aztán már mentek maguktól a dolgok, a Hobie-s vitorlázó srácok maguk szervezték, szervezik manapság is. Kiváló munkát végeznek.





 


SA: Egyik olvasónk azt írta, hogy már 12 Hobie Cat-ja volt eddig, szóval igazán nagy kedvelője a márkának. Igazán büszke a hajójára, a Hobie Cat-re, amiatt, ahogyan az támogatja a sportot. Ezek a srácok egyszerűen mindent szeretnek, amit csinálsz, hisznek benned.





 


HA: Nos, soha nem kosaraztam vagy fociztam, de minden második hétvégén elmentem síelni együtt a barátaimmal. Aztán elkezdtem crossmotorozni. Hétvégenként vagy 500 gép jött össze a versenyre a sivatag közepére, nagy bulik voltak, jó társaság, mindenki élvezet a dolgot. Egyszerűen találtál egy helyet, ahol együtt a barátaiddal csinálhattad, amit szeretsz. Aztán mindenki elhozta a családját, a gyerekeit, 500 vagy 1000 ember bulizott a semmi közepén a sivatagban. Ezek voltak azok a dolgok, amelyek inspiráltak: valami ilyesmit akarok csinálni a Hobie osztállyal. Nem biztos, hogy sikerült, de mindenképpen ez volt a cél.





 


SA: Értem. Mi az, amire különösen figyelned kellett?


 




HA: Volt egy barátom, kiváló vitorlázó. Azt mondta: „Ne hagyd, hogy a jó vitorlázók átvegyék az osztály irányítását, mert tönkre fogják tenni”. Voltak is gondjaim pár sráccal, akik igen szigorú szabályokat akartak. Mondtam nekik: „Tudjátok mit, amikor megszervezitek a saját versenyeteket, 5 fickó foga a végén tapsolni, nem pedig 100. Valóban ez az, amit akartok?”





 


A riport eredeti angol nyelven itt olvasható: http://www.sailinganarchy.com/fringe/2009/hobie alter innerview.htm